Néma sikoly

 

Egy búgó hang duruzsol a fülembe. Elringat. Lebegek. Pillekönnyű vagyok. Talán ilyen a mennyország, amiről anya annyit mesélt kislánykoromban.

Aztán a testem felgyorsul. Zuhanok. A védőburok megreped, és a réseken át beszivárog a valóság. A duruzsolás berregéssé torzul, akár egy átkozott láncfűrész. Az agyamban zúg újra és újra. Az oldalamon fekszem, minden döccenés a bordáimba sugárzik. Ammóniaszag marja az orromat. A tagjaim nehezek, a hely összeszűkül körülöttem. Zsibbad a karom.

 Kipattan a szemem. A sötétség koporsóként zárul körém. A nyelvem száraz szivacs. Nyelek egyet, a szám olajos, állott ízzel telik meg. Valami undorító van benne, amit nem tudok kiköpni. Öklendezek, ki akarom venni, de a karomat a hátam mögé kötötték.

A fülemben vér dübörög

Nem kapok levegőt.

Hangos zihálásom közé kopogás vegyül. Mint az eső a tetőn, vagy a puskaropogás, vagy amikor… a kerék alatt pattog a kavics.

Feszegetem a béklyót, ami a húsomba vág. A csuklóm sikamlóssá válik, a jellegzetes fémes szag az orromat kaparja.

Segítségért akarok kiáltani, de a hangom artikulálatlan nyöszörgés csupán.

A szűk hely dacára a hátamra fordulok. Rugdosom a csomagtartó fedelét, azonban a monoton zúgáson kívül senki sem felel.

Némán üvöltök.

De senki sem hall.

Ég a torkom.

Lehanyatlik a lábam, a tehetetlenség könnyei patakokban csorognak az arcomon.

Eszembe jut a kék Chevy Nova, amiről foltokban mállott le a festék, meg a fickó, aki az autónak dőlve cigizett, és minket bámult órákig a kosárpályán, míg végül elhajtott. A többi lány hazament, de én a hétvégi meccs miatt maradtam, hogy még dobjak párat, mert a középiskolák közötti döntő fontossága felülírta azt, mennyire ijesztő volt az a férfi. Késésben voltam, ezért egy mellékutcánál rövidítettem le az utat. Csak a labda pattogása visszhangzott a lelakott házak koszosfehér falairól.

Ismét érzem a rongy émelyítő vegyszerszagát, amit az arcomhoz szorít. A fájdalmas forróságot az ajkaim körül.

Az életösztön újult erővel támad fel bennem. Ismét rugdosni kezdem a fémet.

Az autó lefékez, a testem a csomagtartó oldalának csapódik. A menetzaj megszűnik, A mozdulatlanság megbénít, a csend fojtogatóan tekeredik a nyakamra.

Nem akarok meghalni!

Nem akarom feladni!

Velem nem történhet meg!

Beszélgetésfoszlányok szűrödnek be hozzám. Egyetlen szót sem értek, de a remény utolsó szilánkjai is darabokra hullanak. A fickótól talán meg tudtam volna lépni, viszont ha ketten vannak… Vagy többen.

Megnyikordul a csomagtartó fedele, összeszoruló mellkasomban a szívem még eszeveszettebb sebességre kapcsol.

Nem állok készen. Nem halhatok meg tizenhat évesen.

Ahogy a csomagtartó felnyílik, az erős fény hunyorgásra késztet. Pislognom kell, mire kitisztul a kép. Egy egyenruhás járőr magasodik fölém.

A félelem csomóit lassan feloldja a megkönnyebbülés.

Megmenekültem!

A rendőr rám világít. Meredten bámul, aztán az elrablóm mellé lép.

– Hát ez?

A mellemet feszítő érzés visszatér.

Miért nem nyúl a fegyveréért? Miért nem tartóztatja le a pasast?

– Na, mi van, nem tetszik? – gyújt rá egy cigire a férfi. A füst a csomagtartóba szivárog, a tüdőmbe kúszik.

A rendőr végigjáratja rajtam a zseblámpát. A fénypászma tüskeként fúródik a húsomba.

– A világos bőrűeket jobban szeretem, rajtuk szebben mutat a véraláfutás. De ez is megteszi.

Mindketten felröhögnek, majd rám csapják a csomagtartó fedelét.

A sötétség ismét körbezár.

A torkomat szorítja.

Némán sikoltok, de senki sem hallja.