Azt mondják, az ördög Pradát visel. Nos, én jobban szeretem a Versacét. Valamilyen szinten mindenkiben ott motoszkál a sötétség, ami csak arra vár, hogy a felszínre törjön. Gonosz vagy angyal, jó és rossz; sokszor nem különbözik, nincs jelentősége.
A szél egyre makacsabbul csapkodja körülöttem ébenfekete hajam, de már látom a bár fölött lógó táblát. Megszaporázom a lépteim, és megkerülöm a korlátot. A Jimmy Choo-m minden lépésnél koppan egyet, ahogy araszolok lefelé a lépcsőn.
Amint kinyitom a fülledt helyiség ajtaját, egyből megcsap a meleg. A félhomály ellenére azonnal megpillantom a bárpultnál támaszkodó Steve-et. Megszoktam már, hogy minden tekintet rám tapad, ha belépek valahova, de ő csak késve vesz észre. Mélyen a szemébe nézek, hogy tudja, miatta jöttem; én vagyok az, akit vár. Azonnal visszafordul, még ebből a távolságból is látom rajta az idegességet. Reszketőkézzel nyúl a söröskorsó után, cseppek folynak végig az üveg oldalán, ahol hozzáér.
Szánalmas, megtört, elkeseredett. A kedvenc típusom. Leülök mellé a szabad helyre, ügyelek rá, hogy ne kerülhesse el a figyelmét a csupasz hátam. A ruhám majdnem a derekamig szabad belátást nyújt. Átdobom a hajam a vállam felett, megtámaszkodom én is a pulton. Leplezetlenül bámulom Steve-et, a fekete, kör alakú szemüvegét, borostás középszerű arcát, őszülő halántékát.
Láthatóan nem mer rám nézni, pedig itt van, amit azt jelenti, akarta, hogy eljöjjek.
– Azt csicseregték a madarak, engem keresel. – A hangomra összerezzen. – Tőlem nem kell félni, nem harapok. – Negédes mosolyra húzom a szám.
Oldalról rám sandít, majd ismét elfordul. Meguntam ezt a játékot, nincs időm effélére. A türelem sosem tartozott az erényeim közé.
Bal lábamat keresztbe teszem a jobbon, teljes testemmel felé fordulok. A térdem hozzáér az oldalához, rövidke ruhám majdnem teljesen felcsúszik a combomon. Vágy csillan mocsárzöld szemében, de próbál eltávolodni tőlem. A vállára teszem a kezem, amitől megrándul a teste. Fekete, manikűrözött körmeim szinte elvesznek egyszerű inge mintái között.
– Mennyi lenne? – suttogja.
Látványosan végignézek rajta. A ruhája tiszta, de olcsó és bűzlik a dohányszagtól. Talán negyven éves lehet. A külseje alapján sosem volt hozzá kegyes az élet. Most is itt van velem, elkeseredése utolsó bizonyítékaként.
– Húsz – mondom elgondolkodva.
Zavart tekintettel néz rám.
– Úgy tudtam, tíz szokott lenni…
– Most húsz – vágok a szavába határozottan.
Felsóhajt. Úgy tűnik, megadja magát nekem.
– Rendben.
Mosolyogva hajolok közel a füléhez. Borostája csiklandozza a szám, amikor megszólalok:
– Mondd el, mire vágysz!
Nem húzódik el. Belesúg a fülembe, amitől akaratlanul is elmosolyodom.
– Nem túl egyedi – kacagok fel. – De tiéd a döntés.
Végignyalom az alsó ajkam, majd lágyan megcsókolom. Ügyetlenül csókol vissza. A nikotin ízétől felkavarodik a gyomrom.
– Az üzlet megköttetett – lehelem kicsit eltávolodva tőle. – Húsz év múlva eljövök a lelkedért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése