Néma sikoly

 

Egy búgó hang duruzsol a fülembe. Elringat. Lebegek. Pillekönnyű vagyok. Talán ilyen a mennyország, amiről anya annyit mesélt kislánykoromban.

Aztán a testem felgyorsul. Zuhanok. A védőburok megreped, és a réseken át beszivárog a valóság. A duruzsolás berregéssé torzul, akár egy átkozott láncfűrész. Az agyamban zúg újra és újra. Az oldalamon fekszem, minden döccenés a bordáimba sugárzik. Ammóniaszag marja az orromat. A tagjaim nehezek, a hely összeszűkül körülöttem. Zsibbad a karom.

 Kipattan a szemem. A sötétség koporsóként zárul körém. A nyelvem száraz szivacs. Nyelek egyet, a szám olajos, állott ízzel telik meg. Valami undorító van benne, amit nem tudok kiköpni. Öklendezek, ki akarom venni, de a karomat a hátam mögé kötötték.

A fülemben vér dübörög

Nem kapok levegőt.

Hangos zihálásom közé kopogás vegyül. Mint az eső a tetőn, vagy a puskaropogás, vagy amikor… a kerék alatt pattog a kavics.

Feszegetem a béklyót, ami a húsomba vág. A csuklóm sikamlóssá válik, a jellegzetes fémes szag az orromat kaparja.

Segítségért akarok kiáltani, de a hangom artikulálatlan nyöszörgés csupán.

A szűk hely dacára a hátamra fordulok. Rugdosom a csomagtartó fedelét, azonban a monoton zúgáson kívül senki sem felel.

Némán üvöltök.

De senki sem hall.

Ég a torkom.

Lehanyatlik a lábam, a tehetetlenség könnyei patakokban csorognak az arcomon.

Eszembe jut a kék Chevy Nova, amiről foltokban mállott le a festék, meg a fickó, aki az autónak dőlve cigizett, és minket bámult órákig a kosárpályán, míg végül elhajtott. A többi lány hazament, de én a hétvégi meccs miatt maradtam, hogy még dobjak párat, mert a középiskolák közötti döntő fontossága felülírta azt, mennyire ijesztő volt az a férfi. Késésben voltam, ezért egy mellékutcánál rövidítettem le az utat. Csak a labda pattogása visszhangzott a lelakott házak koszosfehér falairól.

Ismét érzem a rongy émelyítő vegyszerszagát, amit az arcomhoz szorít. A fájdalmas forróságot az ajkaim körül.

Az életösztön újult erővel támad fel bennem. Ismét rugdosni kezdem a fémet.

Az autó lefékez, a testem a csomagtartó oldalának csapódik. A menetzaj megszűnik, A mozdulatlanság megbénít, a csend fojtogatóan tekeredik a nyakamra.

Nem akarok meghalni!

Nem akarom feladni!

Velem nem történhet meg!

Beszélgetésfoszlányok szűrödnek be hozzám. Egyetlen szót sem értek, de a remény utolsó szilánkjai is darabokra hullanak. A fickótól talán meg tudtam volna lépni, viszont ha ketten vannak… Vagy többen.

Megnyikordul a csomagtartó fedele, összeszoruló mellkasomban a szívem még eszeveszettebb sebességre kapcsol.

Nem állok készen. Nem halhatok meg tizenhat évesen.

Ahogy a csomagtartó felnyílik, az erős fény hunyorgásra késztet. Pislognom kell, mire kitisztul a kép. Egy egyenruhás járőr magasodik fölém.

A félelem csomóit lassan feloldja a megkönnyebbülés.

Megmenekültem!

A rendőr rám világít. Meredten bámul, aztán az elrablóm mellé lép.

– Hát ez?

A mellemet feszítő érzés visszatér.

Miért nem nyúl a fegyveréért? Miért nem tartóztatja le a pasast?

– Na, mi van, nem tetszik? – gyújt rá egy cigire a férfi. A füst a csomagtartóba szivárog, a tüdőmbe kúszik.

A rendőr végigjáratja rajtam a zseblámpát. A fénypászma tüskeként fúródik a húsomba.

– A világos bőrűeket jobban szeretem, rajtuk szebben mutat a véraláfutás. De ez is megteszi.

Mindketten felröhögnek, majd rám csapják a csomagtartó fedelét.

A sötétség ismét körbezár.

A torkomat szorítja.

Némán sikoltok, de senki sem hallja.

 

Történetszilánkok

 

Mondd, mire vágysz!

 

 

Azt mondják, az ördög Pradát visel. Nos, én jobban szeretem a Versacét. Valamilyen szinten mindenkiben ott motoszkál a sötétség, ami csak arra vár, hogy a felszínre törjön. Gonosz vagy angyal, jó és rossz; sokszor nem különbözik, nincs jelentősége.

A szél egyre makacsabbul csapkodja körülöttem ébenfekete hajam, de már látom a bár fölött lógó táblát. Megszaporázom a lépteim, és megkerülöm a korlátot. A Jimmy Choo-m minden lépésnél koppan egyet, ahogy araszolok lefelé a lépcsőn.

Amint kinyitom a fülledt helyiség ajtaját, egyből megcsap a meleg. A félhomály ellenére azonnal megpillantom a bárpultnál támaszkodó Steve-et. Megszoktam már, hogy minden tekintet rám tapad, ha belépek valahova, de ő csak késve vesz észre. Mélyen a szemébe nézek, hogy tudja, miatta jöttem; én vagyok az, akit vár. Azonnal visszafordul, még ebből a távolságból is látom rajta az idegességet. Reszketőkézzel nyúl a söröskorsó után, cseppek folynak végig az üveg oldalán, ahol hozzáér.

Szánalmas, megtört, elkeseredett. A kedvenc típusom. Leülök mellé a szabad helyre, ügyelek rá, hogy ne kerülhesse el a figyelmét a csupasz hátam. A ruhám majdnem a derekamig szabad belátást nyújt. Átdobom a hajam a vállam felett, megtámaszkodom én is a pulton. Leplezetlenül bámulom Steve-et, a fekete, kör alakú szemüvegét, borostás középszerű arcát, őszülő halántékát.

Láthatóan nem mer rám nézni, pedig itt van, amit azt jelenti, akarta, hogy eljöjjek.

– Azt csicseregték a madarak, engem keresel. – A hangomra összerezzen. – Tőlem nem kell félni, nem harapok. – Negédes mosolyra húzom a szám.

Oldalról rám sandít, majd ismét elfordul. Meguntam ezt a játékot, nincs időm effélére. A türelem sosem tartozott az erényeim közé.

Bal lábamat keresztbe teszem a jobbon, teljes testemmel felé fordulok. A térdem hozzáér az oldalához, rövidke ruhám majdnem teljesen felcsúszik a combomon. Vágy csillan mocsárzöld szemében, de próbál eltávolodni tőlem. A vállára teszem a kezem, amitől megrándul a teste. Fekete, manikűrözött körmeim szinte elvesznek egyszerű inge mintái között.

– Mennyi lenne? – suttogja.

Látványosan végignézek rajta. A ruhája tiszta, de olcsó és bűzlik a dohányszagtól. Talán negyven éves lehet. A külseje alapján sosem volt hozzá kegyes az élet. Most is itt van velem, elkeseredése utolsó bizonyítékaként.

– Húsz – mondom elgondolkodva.

Zavart tekintettel néz rám.

– Úgy tudtam, tíz szokott lenni…

– Most húsz – vágok a szavába határozottan.

Felsóhajt. Úgy tűnik, megadja magát nekem.

– Rendben.

Mosolyogva hajolok közel a füléhez. Borostája csiklandozza a szám, amikor megszólalok:

– Mondd el, mire vágysz!

Nem húzódik el. Belesúg a fülembe, amitől akaratlanul is elmosolyodom.

– Nem túl egyedi – kacagok fel. – De tiéd a döntés.

Végignyalom az alsó ajkam, majd lágyan megcsókolom. Ügyetlenül csókol vissza. A nikotin ízétől felkavarodik a gyomrom.

– Az üzlet megköttetett – lehelem kicsit eltávolodva tőle. – Húsz év múlva eljövök a lelkedért.

 

Történetszilánkok

 

– Szerettem a kontrollt.

– Miért?

– Ez volt az egyetlen biztos pont, ami kordában tartott. Megterveztem a legjelentéktelenebbnek tűnő dolgokat is. Az egész életemet.

– És mi változott?

– Kicsúszott a kezem közül az irányítás.

– Nem baj az, ha olykor csak sodródsz.

– De amit eddig gondoltam vagy éreztem, az mostanra megkérdőjeleződött. Minden megváltozott, és fogalmam sincs, mikor történt.