Amiről csak a fák beszélnek

 

Belépünk a faházba, magamba szívom az ismerős illatot. Hazatértem. Csomagjaink hangosan koppannak a padlón, ahogy Ed leteszi őket mögöttem.

– Nos, hogy tetszik? – kérdezem.

– Nagyon… klassz. – Hazug!

Mosolyogva fordulok felé. Sötétbarna haja kócos, néhánynapos borosta terül el kisfiús arcán.

– Ez az én titkos helyem. Néha úgy érzem, csak ez a ház tudja lecsitítani a bennem felgyülemlő feszültséget. Itt nem kell megfelelnem a társadalom elvárásainak, vagy eljátszani, hogy tökéletes vagyok.

– Pedig szerintem tökéletes vagy, bébi. – Egy csókot nyom a számra, parfümje émelyítő szaga elnyom mindent körülöttünk.

Elhajolok tőle.

– A tökéletesség relatív dolog, Ed. Mint a szépség. Valakit elborzaszt az elfonnyadt rózsa, mások nem tudnak betelni a látvánnyal.

– Aha – dörmögi, mintha tényleg felfogná, amit mondtam. – Gyakran jársz ide?

– Havonta egyszer.

– Ahhoz képest elég fura szag van.

– Lehet, hogy egy oposszum tévedt a szellőzőrendszerbe, és odabent lelte halálát. Majd megnézzük.

– Én tutira nem! – csóválja a fejét, mire felnevetek.

Milyen ártatlannak tűnik most, krétafehéren, sápadtan. Elé lépek, kemény mellkasára simítom a tenyerem. Még a magas sarkúm ellenére is lábujjhegyre kell állnom, hogy a fülébe súgjak.

– Van kedved játszani? – Ajkaimmal végigsimítok a nyakán. Megborzong az érintésemtől.

Megragadja a csípőmet, a testéhez húz, de eltolom magam tőle, és a konyha felé veszem az irányt. A tekintete szinte perzseli a hátamat.

– Helyezd magad kényelembe – mutatok a kanapé irányába. – Hamarosan csatlakozom.

Megvárom, amíg léptei zaja elhal mögöttem, majd a pultra támaszkodva kifújom a tüdőmben rekedt levegőt. Szétfeszíti az izgalom a mellkasomat. A kezemmel remegve markolom a hűvös márványt. Ha túl ideges leszek, elszúrom. Ha elszúrom, üvöltve fog menekülni tőlem.

Kiveszek két borospoharat a konyhaszekrényből. Az egyikbe vörösbort, a másikba rosét töltök, majd odaülök mellé a kanapéra. Automatikusan a vörösbort veszi el, pont úgy, ahogy számítottam rá.

Belekortyolok az italba. A folyékony keserűség szétolvad a nyelvemen, és adrenalinként lüktet tovább az ereimben. Edre pillantok a pohár pereme fölött, aztán két hajtásra kiiszom a bort. Követi a példám, láthatóan nem akar alulmaradni.

– Be kell vallanom, hogy már a kezdetektől fogva kinéztelek magamnak.

– Nem igaz. Én mentem oda hozzád.

– Természetesen. Mert úgy akartam. – Elégedetten dőlök hátra.

Verejték csillog a homlokán, szabad kezével megdörzsöli a szemét. Szólásra nyitja a száját, de egyetlen hang sem jön ki rajta, csak tátog, mint egy fuldokló hal.

Nagyokat pislog. Elejti a borospoharat, ami csilingelve törik darabokra a fapadlón.

– Ne aggódj – suttogom –, nemsokára játszani fogunk, ahogy akartad. Csak te és én. – Közel hajolok hozzá, a teste remeg a mozdulatlanság béklyóitól. – Azt mondják, elég három nap, hogy a szervezet feladja a küzdelmet, és belehaljon a fájdalomba. Kíváncsian várom, te meddig bírod.

 

Holtomiglan

 

Magányosan ülök a stégen, térdemet a mellkasomhoz szorítva figyelem a hold ezüstös tükörképét a vízfelszínen. Az apró tündérfények fehér pontokként világítják be az éjszaka sötétjét. Varázslatos, már-már ámulatba ejtően gyönyörű, mégis görcsbe rándul a gyomrom, mert a holnapi esküvőmre emlékeztet.

Irigylem azokat, akiket boldogsággal tölt el ez a nap, és a szó hallatán nem gyűlik keserű epe a torkukban. Meglátok egy hullócsillagot, ami egy szempillantás alatt szeli keresztül az égboltot. Egy kívánságom van csupán: hadd ne kelljen hozzámennem a tündérhez, akit még csak nem is láttam!

De tudom, nem teljesülhet a vágyam, nem szökhetek el. Már az övéké vagyok.

A farmerem rojtját piszkálom, majd a leszakadt anyagdarabot hagyom kicsúszni az ujjaim közül. Mindenáron át akartak öltöztetni. Úgy vélték, nem illik a flancos udvarukba az én emberi kinézetem. Pukkadjanak meg!

Léptek dobogása hangzik fel mögöttem. Nem érdekel, ki közelít, az sem zavarna, ha elrabolnának. Mit számít, már úgyis eladtak. A gondolatra könnyek gyűlnek a szemembe, de gyorsan visszanyelem őket. Még az hiányozna, hogy sírni lásson az egyikük.

Egy tündér ül le mellém törökülésben, lába az oldalamnak feszül, ezért arrébb húzódom. Föld és szantálfa illata leng körbe minket. Zavaróan kellemesnek találom.

– Szomorúnak látszol. – Összerezzenek a hangjától.

– Szeretnék egyedül lenni.

– Este, idekint? Az emberek általában félnek a sötétben.

Még itt is jobb, mint odabent veletek, mondanám legszívesebben, de inkább ráharapok a nyelvemre.

– Mert szerinted minden ember egyforma? – fordulok felé.

A tündér féloldalas mosolyra húzza a száját, kivillannak enyhén hegyes metszőfogai. Sötét, félhosszú haja kócosan omlik a vállára. Egyszerű, levélzöld ruhát visel, ezüstszínű hímzéssel.

– Természetesen nem. Volna kedved sétálni egyet? – Felém nyújtja félelmetesen hosszú ujjait.

– Eszem ágában sincs! Mit szólna hozzá a főurad, ha a mennyasszonyával sétálgatnál az erdőben? – Nem mintha érdekelne a leendő férjem véleménye.

– Gondolod, bánná?

– Fogalmam sincs. Annyira érdeklem őt, mint a piszok a cipője talpán.

Erre a tündér felnevet, ami az én arcomra is mosolyt csal. Aztán amikor rám néz, magamra öltöm a semleges arckifejezést, amit életem végéig szándékozok viselni.

– Adrel nem szörnyeteg.

– Lemondhatott volna az alkuról, amit az anyám ajánlott neki. Rólam… Ehelyett kegyesen elfogadott, mint valami vagyontárgyat.

– Az anyád lopott Adrel udvarából, adnia kellett valamit az arcátlanságáért.

– Egyetlen szál virágért? – meredek rá hitetlenkedve.

A tündér felsóhajt, a szemében megfogalmazhatatlan érzelmek suhannak át.

– Szerinted egy virág nem érdemli meg ugyanúgy az életet?

Megrázom a fejem. Ez az egész őrültség! A szám egyenes vonallá préselődik, a kezem ökölbe szorul.

– Egyenrangú lenne?

Felpattanok, a tündér pedig villámgyorsan mellettem terem. Menni készülök, de megfogja a karom. Érintésére kellemes bizsergés fut végig rajtam.

– A fajfenntartás miatt szükségünk van az ilyen alkukra, különben kihalnánk. Egy tündérpárnál az sem ritka, ha ötszáz évig nem születik utóduk. Nem igazságos veled szemben, tudom. De jobb lenne az anyád mellett, aki képes volt odadobni téged maga helyett?

A szavai hallatán még inkább elszomorodom. Igaza van, és ez még nagyobb lyukat éget sajgó lelkemre. Lehajtom a fejem, hagyom, hogy előreomló, barna tincseim az arcomba hulljanak, és eltakarják kicsorduló könnyeim. A tündér megfogja az állam, finoman felemeli. Tekintetünk összekapcsolódik. Nem látok szánalmat, csak együttérzést.

– Rosszul bánnak veled itt? – kérdi. – A szolgák nem teljesítik minden kívánságod?

– A kalitka akkor is kalitka, ha aranyból készült.

– Gyere! – A karját nyújtja, és fogalmam sincs, miért karolok belé. – Hány éves vagy?

Elindulunk a tópart mentén kitaposott ösvényen. A tündérfénynek hála egyszer sem botlom meg.

– Tizenkilenc.

– Jártál egyetemre?

– Mit számít most már? Eldőlt a sorsom – sóhajtom.

– Nagyon is számít. Nem lettél halott, csak mert Adrel főúr feleségül vesz. Ugyanúgy élhetsz két világ között, ahogy mi tesszük.

– Megelégedtem azzal az egyel, amíg csak azt ismertem.

Olyan hirtelen állunk meg, hogy majdnem előreesem. A tündér még időben fog meg. Elenged, de ujjainak helye még mindig éget.

Leguggol egy kupac fűhöz, és miután én is odakuporodom mellé, észreveszem az elszáradt pitypangot. A virág kopasz, fonnyadt feje ernyedten pihen a hosszú fűszálakra hajolva. A tündér óvatosan felemeli, vigyáz rá, nehogy kiszakítsa. Az ujjbegyein gyulladó halvány fény megvilágítja szabályos metszésű, szép arcát. Néhány másodpercig csak bámulunk egymásra, kifújom a tüdőmben rekedt levegőt, és a tekintetem a pitypangra vándorol, ami már élettel telve sárgáll a tündér kezében.

Meg akarom kérdezni, hogy lehetséges ez, de egyetlen szó sem jön a számra. Némán mosolygunk egymásra. Aztán felegyenesedünk. A tündér közelségétől vér szökik az arcomba. A kezét nyújtja, és én ismét belekarolok. Szinte automatikusan jön a mozdulat. Vékony selyemingén át érzem a bőre melegét, karja az enyémnek feszül.

– Isabelle, igaz? – kérdezi.

– Belle. A barátaim Belle-nek hívnak.

Feltűnik előttünk a hatalmas tölgyfába vájt főépület, és ismét görcsbe rándul a gyomrom. Nem akarok bemenni! Nem akarom a holnapot! Mintha a tündér elárult volna azzal, hogy idehozott. Haragudnom kéne rá, mégis inkább a közelgő elválásunkon bánkódom.

Számtalan ablakból szűrődik ki tündérfény, többek között az enyémből is. Bizonyára az az idegesítő szolgálólány, Shalia vár rám.

– Jó éjszakát, Belle! – mondja a tündér, majd elindul az ösvény felé, amerről jöttünk.

– Várj! – kiáltok utána, mire megtorpan. – Nem mondtad meg a neved.

Mosolyogva fordul vissza.

– Lyndres. – Széttárja a karját, és mélyen meghajol előttem.

Zavaromban lesütöm a szemem, de amikor felnézek, már sehol sincs. Furcsa, megmagyarázhatatlan űr keletkezik bennem. Még percekig bámulom az ösvényt, ahol a tündérfények csak az elhagyatott utat világítják meg.

 

***

 

Shalia ébreszt. Csörtetve töri rám a szoba ajtaját. Riadtan rántom magamra a takarót, hunyorgok, amikor elhúzza a sötétítőfüggönyöket. Pitypangsárga ruhát szorongat, ami eszembe juttatja a tegnap estét, de hamar rájövök, milyen nap van ma, és az arcomra fagy a mosoly.

A szolgálólány gyógynövényes fürdőt készít nekem. Ragaszkodik hozzá, hogy megmosdasson. Nem érdekelnek az ostoba, középkori szokásaik, kizavarom Shaliát.

Belemászom a kádba, és csak bámulom az ágyamra terített sárga ruhát. Az ablakon beáramló napfény rásüt az arany hímzésre, és csillogóvá varázsolja az egész szoknyát.

Igaza volt tegnap Lyndresnek, jól bánnak velem. Úgy, ahogy azelőtt soha. Már-már hercegnőként. Hálásnak kéne lennem, de nem tudom száműzni a tudatot: fogoly vagyok.

Miután végeztem, beengedem Shaliát, aki gallyakból készült koszorút fon hosszú hajamba, segít felöltözni és tündérjeleket rajzol az arcomra sötétkék festékkel.

Mire észbe kapok, már a liget felé sétálok két vigyorgó tündérlánnyal az oldalamon. Karomba kulcsolódó kezük támaszt nyújt, nem hagynak elesni vagy megbotlani. Az ösvényt apró margaréták szegélyezik, közöttük vonulunk. Hosszú uszályom végigsiklik a zöld fűszálakon. Nem viselek fátylat, nem fogok virágcsokrot a kezemben.

Érzem a természet illatát, a szél simogatását a bőrömön. Az öreg tölgyfák lombjai suhognak, ringanak felettünk. Mintha azt suttognák nekem, nem lesz semmi baj, és én hinni akarok nekik.

Hevesen zakatol a szívem a mellkasomban, amikor az oltárnál megpillantom a jövendőbeli férjem. Még csak felém sem fordul. Hát ennyire nem érdeklem! A tündérek lélegzet-visszafojtva figyelnek, és ettől még inkább zavarban leszek. Tekintetem minduntalan a sötétkék inget és nadrágot viselő férfi vonja magára.

Melléérek. A tündérlányok elengednek, aztán beleolvadnak a tömegbe.

Megérzem Adrel illatát, ami túl ismerős. Föld és szantálfa. Felnézek, és az a tündér mosolyog le rám, akivel tegnap sétáltam. Nagyot nyelek. Megnyugvás áradt szét a testemben.

– Hazudtál – suttogom neki.

– A tündérek nem tudnak hazudni, Belle.

Egy égkék csuklyát és köpenyt viselő nő lépett elénk.

– A természet oltalmáért fordult hozzánk Isabelle Baker és Adrel Lyndres Gwendyl főúr, hogy a házasság kötelékében életük összefonódjon. Mint ahogy a borostyán beszövi a tölgyfát, s saját elhatározásából nem ereszti. Mostantól ők se létezzenek a másik nélkül.

A tündérnő még beszél, de egyetlen szavára sem figyelek. Elveszem Adrel tekintetében, és ő az enyémben.

 

Történetszilánkok

 

Történetszilánkok

 

Veled újrafesthetem

 

 

Vetek egy pillantást a monitorra, majd miután látom, hogy a rendszerek kifogástalanul működnek, a lábamat felpakolom a kaktuszzöld puffomra, és az ölembe húzom a laptopom. Végignézem a híreket, mint az elmúlt egy évben minden áldott nap. A szemem automatikusan átugorja már a kiskoalák születését és az iskolai megnyitókat. Kizárólag a tragédiákra koncentrálok. Erre én kárhoztattam magam.

Miután eltelítődöm a hírekkel, a fehér íróasztalra teszem a gépet. Kimegyek a konyhába, vizet forralok, és a kedvenc bögrémbe lógatok egy trópusi gyümölcsös teafiltert.

Épp visszaindulok, hogy ellenőrizzem a munkát, amikor sötétség borul az egész lakásra. A monitorok kikapcsolnak. Mi a franc? Hiszen a táp… Aztán megérzem az égett szagot, és rájövök: a tápom elfüstölt.

A zöld függönyök résein beszűrődő félhomályban kitapogatnom az asztalt, majd óvatosan lerakom a bögrémet.

A smucig háztulajnak hála nem lakásonként, hanem emeletenként jut két-két lakásra egy biztosítószekrény. Rápillantok az okosórámra. Még legalább a munkaidőm negyede hátra van, ezért várok egy kicsit, hátha a szembeszomszéd felkapcsolja a biztosítékot. Ha nem… Megrázom a fejem, bele sem akarok gondolni, mi lesz akkor.

Az ajtóhoz lépek, kinézek a kukucskálón. Semmi, csak a végtelen feketeség, amit csupán a lépcsőfordulóban lévő magányos kis ablakon betörő fény vág ketté. Akár egy szörnyeteg gyomrában.

Scott elment otthonról? Mintha hallottam volna valami zajt a folyosóról korábban. A felismeréstől felgyorsul a szívverésem, amikor rájövök, nem várhatom meg, amíg Scott hazaér. IT-sként muszáj figyelnem a rendszereket, ezért vissza kell kapcsolnom az emeletünkön az áramot.

Gyerünk, Cindy, csak néhány pillanat lesz az egész!

Verejték folyik végig a halántékomon, a kezem nyirkos lesz az izzadságtól. Remegek és zihálok, nem tudom leállítani. Megtámaszkodom a falban, de mintha súlyok nehezednének rám.

Összenyom a saját lakásom.

Megszédülök, térdre esek. Nem, ez nem fog menni! A zihálásom hörgésbe csap át, nem kapok levegőt.

Megfulladok!

Az egyetlen biztonságos hely meg fog ölni!

Próbálom rendezni a légzésem, és egy kicsit mintha tényleg jobb lenne. Feltápászkodom, a kezem a kilincsen. El kell fordítanom a kulcsot, hogy visszakapcsolhassam az áramot. Pár lépés, nem gond.

Ám hiába csapom be magam, nem bírom megtenni ezt az egyszerű mozdulatot. Levegő után kapkodom, a szívem ki fog szakadni a helyéről. Erősen kapaszkodom az ajtóba, de hirtelen elsötétül előttem minden.

Hogy mennyi idő telt el, nem tudom, de az előszobában fekve ébredek. A fejem majd szétszakad, csúnyán beverhettem. Világos van, égnek a lámpák. Scott hazaérhetett, és felkapcsolta a biztosítékot. Ülő helyzetbe küzdöm magam, a térdemet felhúzom, körbeölelem a karommal.

Szánalmas vagyok. Az egy dolog, hogy nem merek kilépni a lakásból, de ezzel az állásomat kockáztatom. Össze kell szednem magam!

 

***

 

Az előszobában pakolok, amikor meghallom a szokásos kulcszörgést. A szívem nagyot dobban, és már ott is termek a kukucskáló előtt. Scottot nézem. Megint, mint egy kiskamasz. Kezdem egyre röhejesebbnek érezni a viselkedésem.

Scott mögött ekkor egy ébenhajú szépség bukkan fel, és a szembeszomszédom olyan bensőségesen karolja át a derekát, ahogy maga előtt betessékeli a lakásába, hogy attól megfeszül a mellkasomban valami. Ezt a lányt még nem láttam nála, de hozzá hasonlóan sok csinos nő megfordul Scottnál. Elismerem, ő is jól néz ki a maga lezser módján, néha baseball sapka alá gyűri sötétszőke haját. Ám amikor reggelente látom, elegánsabban fest, talán a munkája megköveteli a kifinomultabb stílust.

Scott az egyetlen – na meg persze a női –, akiket napi szinten látok. Különös, hogy pont emiatt egy kicsit kötődni kezdtem hozzá. Lehet, hogy beleőrülök a magányba, de mivel nem merek kilépni a lakásból, talán senkire sem jelentek veszélyt.

Bemennek, ezért eltávolodom az ajtótól, és leülök a gép elé, hogy eltereljem az ostoba gondolataimat. Mindkét nagy monitoromon megnyitom a fekete ablakokat, széthúzkodom őket, hogy egyből észrevegyem az esetleges hibát, majd belejelentkezem. Mindenhol csupa zöld és fehér szöveg, egyelőre nincs munka.

Szokás szerint megnyitom az egyik hírportált. A kinti világ hideg, zord és kegyetlen, ezt a metróbalesetem óta tudom. Csak én maradtam életben aznap abban a kocsiban. Cserébe végignézhettem más emberek halálát. Azt mondták, szerencsés vagyok. Szerintem inkább elátkozott.

Gyakran álmodom összeütköző metrókocsikról. Hallom a fém panaszos sikítását, amikor egymásba gyűrődnek. Minden percére emlékszem.

Az egyik kis ablakon piros szöveggel jelenik meg a hiba. Néha a munka is tud kegyes lenni, ha épp arra van szüksége az embernek, hogy eltereljék a figyelmét.

 

***

 

Még a munkaidőm fele hátra van, amikor az automata ismét levágja a biztosítékot, és persze az új szünetmentes táp még nem érkezett meg azóta. Csodás! Scott már jó ideje távozott az újdonsült barátnőjével, ezért rám hárul a feladat, hogy visszakapcsoljam. A legutóbbi alkalommal figyelmeztettek, hogy még egy ilyen, és kereshetek másik munkát magamnak.

 Az ajtóhoz sétálok, kinézek a nyíláson. A folyosó járólapján árnyként pattognak az elhaladó autók fénypászmái. A kapcsolószekrény fekete szájként domborodik ki a falból. Elég kicsi a valószínűsége annak, hogy épp belebotlok valakibe a felső szinten. Lehunyom a szemem, felidézem a távolságot a szekrény és a lakásom között. Csak öt lépés, két mozdulat és máris dolgozhatok.

A folyosó gondolatára görcsbe rándul a gyomrom, de most itt állok, tettre készen. Izzad a tenyerem, a szívem majd kitör a mellkasomból. Remegek. Azzal nyugtatom magam, hogy nincs semmi félelmetes odakint, ám a lábam földbe gyökerezik.

Nagy nehezen elindulok.

Idegesítően ketyeg mögöttem a falióra. Eddig nem hallottam a hangját, most viszont hangos zajjal tölti meg a kis lakást.

Végül is, nem hagyom el a házat, csak a lakásom. Az ég világon senki nem lesz a folyosón, teljesen feleslegesen aggódom. A bejárati kaput odalent számzár védi, idegen képtelen bejutni. Nagy levegőt veszek. Nyugi, Cindy, csak néhány pillanat az egész!

Elfordítom a kulcsot. Olyan erővel szorongatom kilincset, mintha azon múlna az életem. Ki tudja, talán tényleg így van! Úrrá lesz rajtam a pánik, a kezem fékezhetetlenül remeg, a vér a fülemben zubog. Jaj, istenkém, el fogok ájulni!

Megrázom a fejem. Most nem adom meg magam, erősebb vagyok ennél! Muszáj visszakapcsolnom azt a rohadt áramot, ha tetszik, ha nem. Óvatosan nyitom ki az ajtót, és a telefonnal körbevilágítok. Egy teremtett lélek sincs itt. Akkor mégis miért remegek még mindig?

A kapcsolószekrényhez szökkenek, hamar megtalálom a kis pöcköt, és feltárul előttem a dobozka. A sötétben több időbe telik, mire felpattintom a kapcsolót. A neon vibrálva kel életre, sorban villannak fel a lámpák.

Hihetetlen, hogy képes voltam erre. Megcsináltam, egyedül. Mosoly kúszik az arcomra, egy kis győzelem a pánikbetegség felett. Bezárom a szekrényt. És ekkor megpillantom Scottot a lépcső tetején. Meredten bámul rám, mint aki most látott életében először. Ami mondjuk igaz is. Kezében súlyos szatyrokat tart. Nem moccanok, a pánik lassan elönti a testem, és átveszi az irányítást felettem.

Megindulok, szaladok, az ajtót úgy vágom be magam mögött, hogy majdnem kiesik a tokból. Nekifeszülök, elfordítom a kulcsot. Aztán kinézek a kukucskálón. Scott az ajtómat bámulja, az arckifejezése zavarról árulkodik.

Bekopog. Édes istenem! Az az átkozott biztosíték!

– Cindy, minden rendben?

Honnan a francból tudja a nevem? De ostoba vagy, hiszen ki van írva. Scott újra kopog. Nem fog elmenni, amíg meg nem nyugtatom, hogy minden oké. Egyáltalán, miért foglalkozik velem?

– Rendben vagyok – szólok ki a lehető legtermészetesebben, de a hangom megremeg.

– Ne haragudj, ha megijesztettelek!

Most erre mit mondjak? Nem te tehetsz róla, csak bepánikoltam? Egek! Már így is bolondnak tarthat.

– Ha bármire szükséged van, itt lakom szemben.

Mintha nem tudnám!

– Oké.

Még egy darabig az ajtómat nézi, majd elmegy. Már bánom, hogy kimerészkedtem a folyosóra. Meg kellett volna várnom, amíg hazaér, és ő maga kapcsolja vissza az áramot. Vége a láthatatlanságomnak, mert már tudja: létezem.

 

***

 

Csenget a futár, és a lábtörlőmön hagyja a csomagot a megbeszéltek szerint, én pedig a biztonság kedvéért várok még tíz percet, mielőtt kinyitom a kis ajtót, amit az online vásárlások miatt szereltettem be. Behúzom a csomagokat, és gyorsan visszazárom. A kezdeti gyomorgörcsöt gyorsan megszüntette a szükség, mára már gond nélkül végzem ezt az egyszerű mozdulatot. Nem mindig volt könnyű figyelmen kívül hagynom a kis ajtón át feltáruló, rideg folyosót, de fejlődöm, meg akarok gyógyulni.

A papírdobozon a ragasztó túl könnyen enged, de először nem tulajdonítok neki nagyobb jelentőséget. Kipakolom a töménytelen mennyiségű kínai tésztalevest, a kávét és a snacket, amit rendszerint fogyasztok. Átforgatom az összes szatyrot, de sehol sem találom a cukrot. Hiába raktam gondosan mindent a webáruház kosarába, sehol sincs. Megnézem a számlát, szerepel rajta, kifizettem, de akkor mégis hol a fenében van? Hogy ihatnám meg cukor nélkül a kávém, és hogy bírnék ébren maradni a tizenkét órás műszak alatt kávé nélkül?

Visszamegyek az ajtóhoz, hátha van még egy doboz vagy szatyor, amit nem vettem észre, amikor meglátom a fehér papírt az előszoba sötét padlóján. Rikít a félhomályban, hívogat, mégis gyanakvó léptekkel közeledem felé.

Lehajolok érte, szétnyitom. Ámulatba ejtenek a kacskaringós, szépen ívelt betűk.

 

Cindy,

kölcsönvettem egy kis cukrot, remélem, nem bánod. Visszaadom, ígérem!

A szembeszomszéd:

Scott

 

Az arcom felforrósodik a dühtől. Ha most a régi Cindy lennék, biztosan átrohannék hozzá, és addig ütném az ajtaját, amíg ki nem nyitja. Talán ez a tudat jobban felbosszant, mint amit Scott csinált, mert szándékos volt, ez egészen biztos.

Tehetetlenül állok, már egy éve mást sem csinálok, csak hagyom, hogy sodorjon az ár. Nem vagyok a saját életem ura… De ez most nem marad annyiban.

Berohanok a konyhába, előveszek egy lapot és egy tollat. Nem érdekel, hogy mérgemben szinte belevésem az üzenetet a papírba.

Repülőt hajtogatok, és a kis ajtón át megcélzom a lábtörlőjét. A levelem először nekicsapódik az ajtajának, majd lepottyan.

Ezt neked, Scott!

 

***

 

Többször is kinézek a kukucskálón, de a repülőm még mindig ott hever a sötétbarna lábtörlőn. Kezd elmenni a józan eszem. Mintha nem lenne mindegy, elolvassa-e. Ostoba libaként viselkedem. Még szép, hogy ő nem várt választ, én meg tök hülyét csinálok magamból azzal, hogy visszaírtam neki.

Leveszek egy könyvet a polcról, hátha el tudom terelni a gondolataimat. Jobb lenne, ha Scott meg sem látott volna, de ezen már képtelen vagyok változtatni. Ami megtörtént, az megtörtént.

Végigsimítom az ujjaimat a borítón. Az orgona a barátnőmet, Madisont juttatja az eszembe. A baleset óta folyton úgy jelenik meg előttem, ahogy akkor este. Egyszerűen nem tudom felidézni, milyen volt előtte. Ha lehunyom a szemem, még most is látom, ahogy felém kúszik négykézláb, a keze megcsúszik a vérben, ami a karjából ömlik a metrókocsi padlójára. Elvergődik hozzám, én viszont meg sem bírok mozdulni. Mellém zuhan, szőke tincseibe néhol vörös vegyül.

Szaggatottan lélegzik. Hörög.

Sötétbarna szemében ott lapul a rettegés.

Érzi ő is.

Érzem én is.

Meg fog halni.

Szemembe könny szökik.

Kopognak. Rémülten ugrok fel a székből. Az ajtóhoz lépek, ösztönösen megtörlöm az arcom. Abban a pillanatban, hogy a kukucskálóba nézek, ismét dörömbölnek az ajtón.

– Jézusom! – kiáltok fel. – Elment az eszed? – Még engem is meglep, mennyire magabiztosan cseng a hangom.

Scott a magasba emeli a levelem. Egyáltalán nem tűnik dühösnek.

– Talán nem igaz? – szólok ki neki.

Elmosolyodik.

– Szóval szerinted férfi prostituált vagyok?

Felnevetek.

– Egy kicsit talán eltúloztam. Dühös voltam, elloptad a cuccom.

Scott felhúzza a szemöldökét. Meg kell hagyni, közelről még vonzóbb.

– Nem tudtam, hogy ekkora törést okoz ez benned. Sajnálom. – Csak színleli a megbánást, mert közben végig vigyorog. – Mi lenne, ha végre nyitott ajtónál beszélgetnénk? Nem fair, hogy te látsz engem, én viszont téged nem.

– Nem lehet – bukik ki a számon, de legszívesebben visszaszívnám.

– Miért?

Hallom a zavarát. Megértem. Már így is bolondnak tarthat… Szóval nem számít, tudja-e az igazat rólam.

– Agorafóbiás vagyok.

– Aha. – Ellép az ajtótól, hátrál. Annyira tudtam!

Nem gondolkoztam racionálisan, és most tessék…

Lecsúszom a földre, hátamat a hideg falnak vetem. Nem is tudom, mit hittem. Ostoba vagyok.

Egy kicsivel később halk koppanást hallok. Először kilesek a kukucskálón, de nem látok semmit, ezért résnyire nyitom a kisajtót. Egy papírrepülő, mellette pedig ott van a cukrom.

 

***

 

Scott addig ostromolt az ajtó alatt becsúsztatott üzenetekkel, míg végül megadtam neki a számom. Sokszor eszembe jut, hogy talán csak sajnálatból beszélget velem. Hamar el is hessegetem ezekeket a gondolatokat, mert mióta beszélgetünk, jobban vagyok. Nem érzem magam egy szánalmas csődtömegnek, aki bepánikol attól, ha kinéz az utcára.

Rezeg a mobilom, azonnal a kezembe veszem.

,,Nézz ki a folyosóra!”

Nem habozok, felugrom, és az ajtóhoz sietek. Kicsit csalódott leszek, amikor rájövök, ő nincs sehol. Majd a tekintetem a lábtörlője felé vándorol, és meglátom a falnak döntött festményt.

A mellkasom feszíteni kezd, a légzésem felgyorsul az óceán és a part látványára. Régóta nem jártam ott, de az orromban még ott van az illata. Az illat, ami most rettegéssel facsarja a lelkem.

Eltolom magam az ajtótól, gyorsan pötyögök.

,,Ez mi?”

„A festés a szenvedélyem.”

A festményétől kiráz a hideg, és ettől elszégyellem magam. Tudom, adnom kell neki még egy esélyt, mielőtt visszabújok az odúmba.

Kinézek újra a kukucskálón, próbálok az ecsetvonásokra összpontosítani. Scott nagyon tehetséges, a kép lélegzetelállító a maga félelmetes módján.

Csörög a mobilom.

– Hunyd le a szemed – szól bele egyből. A hangja bársonyként simogat. Libabőrös leszek a suttogásától.

Megteszem, amit kér.

– Most képzeld el, hogy ott vagy a parton.

A vészcsengők szirénaként üvöltenek bennem.

– Képtelen vagyok.

– Bízz bennem! Csak lazulj el, és gondolj arra, milyen érzés, amikor a homok a bőrödhöz ér.

Engedelmeskedem.

Először a só és a nedves homok illata kúszik az orromba, majd megérzem a bőrömön a nap melegét. Nem túl forrón, hanem kellemesen melengeti a karom. Aztán a homokra gondolok, és az apró kagylókra, amik néha kíméletlenül megvágják az ember lábát. Feltámad a szél, egy csepp enyhülést hozva a forróságba. Barna hajam örvényként csapkod körülöttem. Régen gyűlöltem ezt, most mégis jólesik. Nem félek, képzeletben szabad vagyok.

Scott hangja szakít ki a kábultból.

– Látni szeretnélek, Cindy.

– Láttál már.

Legalább egy másodpercre.

– Egy futó pillanatig, míg be nem rohantál a lakásodba. Azt akarod, hogy én magam csapjam le a biztosítékot?

– Adj még nekem egy kis időt!

Csend támad a vonal túlsó végén, majd megfontoltan válaszol:

– Ahogy akarod.

 

***

                                                                                                              

Beleegyeztem, hogy Scott átjöjjön ma este, de meg kell várnom, amíg hazaér az iskolából. Mint utóbb kiderült, rajzot tanít egy művészeti suliban.

 Azóta két festményt is kaptam tőle, egyik a tengerpartot ábrázolja, a másik pedig egy forgalmas utcát New Yorkban. Már nem félek rájuk nézni, megszerettem őket. Néha magamtól lehunyom a szemem, és elképzelem, hogy ott járok. Olyankor Scott is velem van, fogja a kezem.

Megint ostobaságokra gondolok, hiszen ő csak megsajnált, segíteni akar, én meg beleképzelek olyat is, amiről szó sincs. Nem akarok csalódni, de ha továbbra is illúziókba ringatom magam, könnyen megjárom.

Húsz perc múlva megérkezik, addig még van időm kicsit rendbe szedni a külsőm. Reggel már megmostam a hajam, leengedem a kontyom, és kifésülöm barna, enyhén hullámos tincseimet. Meglepődöm rajta, milyen hosszú, rég nem hordtam kibontva. Előkeresem az ezer éves sminkcuccaim, előveszek egy szempillaspirált és egy tust. Határozott, de nem túl vastag fekete vonallal emelem ki zöldesbarna szemem, párszor átmegyek a pilláimon a festékkel. Mintha kicseréltek volna, a tükörből a baleset előtti Cindy tekint rám. A bulis, folyton mosolygó lány, akiről azt mondták, bárkit jobb kedvre tud deríteni. Elmosolyodom, talán még lehetek az, aki voltam.

Az ajtón ekkor kopognak. A lábam remeg az izgalomtól, tartok ettől az estétől, utoljára az egyetem alatt randiztam, és azóta totál elfelejtettem, hogy kell. Ráadásul egy idegent fogok a lakásomba engedni. Számtalanszor megbeszéltem már magammal, hogy Scottot ismerem, rengeteget beszélgetünk, mégis elfog a szorongás.

A tükörképemre gondolok, a lányra, aki voltam. A lányra, aki újra lenni szeretnék. Ha most elküldöm őt, talán sosem lesz bátorságom beengedni. Néhány perc után könnyebb lesz, nyugtatom magam. Nem hagyom el a lakást, mégis valami megváltozik idebent. A változás nem mindig rossz dolog, ha mindent ugyanúgy csinálok, nem fejlődöm. Meg akarok gyógyulni!

Kinyitom az ajtót, és először csak félénken nézek ki a résen. A szívem hevesen dobog a mellkasomban, de nem úgy, ahogy akkor szokott, amikor eluralkodik rajtam a pánik. Nem, ez sokkal kellemesebb, ezt ő váltja ki belőlem. Szélesebbre tárom az ajtót. Scott egy üveg vörösbort tart a kezében. Sóhajtok egyet, az alkohol majd segít ellazulni.

– Gyere be! – kérem remegő hangon. A nappali felé terelem, és hellyel kínálom.

Elveszem tőle a bort, majd a konyhában kibontom. Kevésbé lesz feszélyezett a hangulat, ha iszunk egy kicsit.

Amikor visszatérek, Scott épp körbenéz.

– Milyen illat ez?

Meglep a kérdése.

– Gyöngyvirág. Csak illatosító. Nem szeretem a vágott virágot. Kegyetlenség.

Odaadok neki egy poharat, félig töltöm borral. Magamnak is öntök, aztán lehuppanok az olajzöld kanapé másik felére. Scott zavarba ejtően bámul engem, nem könnyíti meg a dolgom.

Kortyolok egyet a borból, édes és savanykás íz keveredik a számban.

Kellemetlen csend telepszik közénk. Telefonon bármikor, bármiről el tudtunk beszélgetni, de most szótlanok vagyunk.

– Kiraktad a festményeim – töri meg a csendet. – Így már elárulhatom, hogy neked készítettem őket.

Az ajkaim kettéválnak a csodálkozástól.

– Tényleg?

Scott megrántja a vállát, nekem pedig felforrósodik az arcom.

– Neten utánaolvastam a betegségednek, azt írták, segít, ha elképzeled, hogy olyan helyen jársz, ahol nem szeretnél.

Igaza van, rengeteget javultam, mióta próbálgatom a képzeletbeli játékot.

– Képes voltál miattam lefesteni ezeket a helyeket?

Megint csodálkozó képet vághatok, mert ő felnevet. Őszintén, önfeledten.

– Miért is ne? – Csak ennyit mond, de érzem, több van emögött.

Lassan feloldódik a zavarom, a félelem és az aggodalom nyomtalanul tűnik el belőlem. Ráemelem a tekintetem, és most először veszem észre, milyen kedves, sötétkék szeme van. Akaratlanul elmosolyodom, ő pedig viszonozza.

Megnyugtat a jelenléte, észrevétlenül közelebb csúszom hozzá. Érezni akarom az illatát, tudni, milyen lenne megölelni őt. Pézsmaillat kúszik az orromba. Valahogy ilyesmit képzeltem el én is.

– Rendeltem kínait, ha esetleg éhes vagy, ehetünk.

– Mint a farkas.

Bólintok, és a konyhába megyünk. Már nem kell felajánlanom neki, hogy üljön le, automatikusan helyet foglal az egyik krémszínű bárszékemen, kezét a világos pultra csúsztatja. Talán ő is kezd kicsit felengedni. Kipakolom a hűtőből a két papírdobozt.

– Omlós csirkét kérsz vagy szecsuánit? Nekem mindegy, mindegyiket szeretem.

– Omlós csirkét.

Miután megmelegítem a kajánkat a mikróban, odaadom neki a dobozt, mellé egy pár evőpálcikát, és leülök közvetlenül mellé. Ahogy hozzám ér a karja, elönt a melegség. Már egyáltalán nem bánom, hogy beleegyeztem a közös estébe, azt viszont már most tudom, az elválás űrt hagy majd maga után. De nem akarok erre gondolni, hiszen még itt van, és ha jól alakul minden, nem rohan el fél óra múlva sem.

– Mi a helyzet a családoddal? – Scott felvesz a pálcikájával egy csirkét.

– Nem beszélek velük.

– Pedig sokat segíthetnének az állapotodon. – Megfontoltan ejti ki a szavakat.

– Kétlem, hogy érdekelné őket. Már a baleset előtt sem nagyon beszéltünk.

Nem firtatja tovább a témát, és ezért hálás vagyok.

Miután végzünk a vacsival, visszaülünk a kanapéra, és javaslom, hogy nézzünk meg egy vígjátékot. Nem tiltakozik, rám bízza a választást. Olyat keresek, amit még én sem láttam, majd kényelembe helyezem magam mellette. Lazán felhúzom a térdem, birtokba veszem a kanapé tőle távoleső sarkát. Szeretném, ha átölelne, és a vállára hajthatnám a fejem. Magamba szívhatnám az illatát.

Közben elkortyolgatjuk a maradék vörösbort, néha kommentárt fűzünk a filmhez. Hosszú idő után először fordul elő, hogy jól érzem magam.

 

***

 

Az izmaim teljesen elgémberedtek alvás közben. Kinyitom a szemem, és észreveszem, hogy nem vagyok egyedül. Scott mellettem fekszik, karjával átölel, a fejem a mellén pihen. Körülvesz az illata. Egyenletesen lélegzik, ő még nem ébredt fel a mocorgásomra.

Biztosan elaludtunk a film közben, de mégis hogy keveredtünk ilyen közel egymáshoz? Talán jobb lenne, ha észrevétlenül másznék ki mellőle, ezzel elkerülném a kellemetlen magyarázkodást. Mondjuk nem én ölelem át teljes természetességgel, szóval nem kellene kellemetlenül éreznem magam.

Felnézek rá, piszkosul irigylem a hosszú szempilláit. Közelről nézve észreveszem az apró borostát, ami kellemesen csiklandozná az ujjaim, de nem érinthetem meg, azzal túl messzire mennék.

A hajvonalánál ott egy vékony, ám hosszabb heg, erről eszembe jut az én karomon éktelenkedő vastag forradás, ami örökké emlékeztetni fog a balesetre, ahol az életem derékba tört.

Kicsusszanok Scott mellől. A teste melege nélkül fázom. A keze a kanapéra hanyatlik, oda, ahol az előbb még én feküdtem.

Még mindig a padlón ülök, amikor Scott felébred, meleg, sötét tekintetét rám szegezi. Legszívesebben elszaladnék, mert rajtakapott, hogy őt nézem. Mellém sétál, a kezét nyújtja. Hagyom, hadd húzzon fel, az arcom tuti, olyan vörös, mint a chili paprika.

Egy pillanatra elakad a lélegzetem, amikor csak néhány centire kerülök tőle. Gyengéden néz rám, talán túlságosan is. Elhátrálok tőle, a konyhába menekülök.

 Míg lefőzöm a két adag kávét, nem szólunk egymáshoz. Most nem mellé ülök, hanem vele szemben. A tegnap esti kényelmetlen csend újra közénk telepszik.

Beleiszom a gőzölgő italba, a bögre pereme mögül őt figyelem. Mióta felébredt, le sem veszi rólam a szemét, még akkor is magamon éreztem a tekintetét, amikor hátat fordítotok neki. Lerakom a bögrét, egy kávécsepp elindul lassan lefelé a kerámián.

– Kellemes este volt. – A hangja sűrű, balzsamos. – Szívesen megmutatnám én is a lakásomat. Van egy-két jó képem.

Nagyon szeretném látni az összes festményét, de még a gondolattól is kiráz a hideg, hogy újra a folyósóra merészkedjek. Nem akarom letörni a lelkesedését, ezért inkább semleges választ adok.

– Talán idővel sort keríthetünk rá.

Látom a csalódottságot az arcán, viszont nem győzköd, amiért hálás vagyok.

Feláll az asztaltól.

– Ideje mennem.

Nem szólok semmit. Nem is lenne mit mondanom. Szeretném, ha maradna, de csak az én életem korlátozódik erre az ötven négyzetméterre, az övé attól még ugyanúgy folyik saját medrében.

Miután halk kattanással becsukódik az ajtó, utánamegyek, és ráfordítom a kulcsot.

 

***

 

Egy kicsit aggódtam, amikor Scott olyan hamar elviharzott tőlem. Csak később láttam a fürdőszobában, hogy a sminkem durván elkenődött és a hajam is kusza összevisszaságban hullik a vállamra.

Néhány nap múlva írt csak, lehet, hogy át kellett gondolnia kettőnk dolgát, nem tudom. Három hét telt el azóta, már elég erősnek érzem magam ahhoz, hogy átmenjek hozzá. Különös, milyen egyszerű problémáim vannak másokhoz képest, mégis milyen nehezen megy. Tegnap már a lépéseket számolgattam a lakásáig.

Többször is átjött, már elég otthonosan mozog nálam, nekem is teljesen természetes a jelenléte, mintha a változó állandóvá vált volna.

Kopog. Sosem csenget.

Kinyitom az ajtót, kicsit megremegek, amikor végignézek a mögötte ásító folyosón. Végtelennek tűnik a fekete, fehér és szürke járólappal burkolt út, ami még a beszűrődő napfény ellenére is sötét marad.

Elsápadhattam, mert ő felém nyúl, átöleli a derekam.

– Gyere! – von magával, engem pedig a kellemes érintés dacára a frász kerülget.

Szorosan hozzásimulok, az illata nyugalomként árad szét a testemben. Lassan tesszük meg a lépéseket. Az arcát a fejemhez dönti. Villámként cikázik rajtam a közelsége. Eltereli a figyelmem, nem félek, mert velem van. Határozottabban indulok meg, elhagyjuk a kapcsolószekrényt. Még ugyanennyi távolság.

Arra ocsúdok, hogy az ajtaja előtt állunk, nem zárta be, nem akart ezzel is bajlódni. Megdöbbenek, amikor kitárul előttem a lakása, napfényben úszik az egész nappali. Összehasonlítva az én félhomályos életteremmel, itt szikrázva ömlik be a világosság az ablakon. Nála egyetlen függöny sincs, nehogy elfedje a külvilág egy szeletét. Látszik, mennyire mások vagyunk mi ketten.

A bútorai főként sötétbarnák, kopottak, épp emiatt hat otthonosként az egész lakás. Minden hívogató, barátságos, minden olyan, mint Scott.

Elengedem őt, egyedül hatolok beljebb a felségterületére. A falakon festmények lógnak, amik vagy tájképeket vagy embereket ábrázolnak. Kiszúrom a múltkori lány képét is a többi között.

Aztán a tekintetem egy festményen állapodik meg, még le sem szedte az állványról. Döbbenten figyelem az ecsetvonásokat, amik egy arccá forrnak össze.

– Ez én vagyok. – Ennyit tudok csak kinyögni.

Mögém lép, nagyon közel hozzám, a mellkasa a hátamnak feszül.

– Csodálkozol rajta? – A szavai csiklandozzák a fülem, a karom libabőrös lesz. A mellem szétfeszíti a sóvárgás, vágyom rá minden tekintetben. De nem mozdulok.

– Hogyan?

– Jól megnéztelek magamnak.

Tudom, mosolyog, anélkül is, hogy látnám. Ismerem őt, ő is engem.

Egy lépést teszek a festmény felé, ezzel elszakadok tőle. Ekkor észreveszek egy másik alkotást is, ami engem ábrázol. Kérdőn nézek rá, néma marad, akkor sem szól, amikor szemmagasságba emelem.

Az első együtt töltött napunkon viseltem ezt a pulcsit, a kanapén alszom, a sminkem elkenődött, a hajam kusza.

– Ezt miért festetted le? Szörnyen nézek ki. – A hangom inkább meglepett, mint számonkérő.

– Mert gyönyörű voltál. Végig téged néztelek, hogy memorizálni tudjam a képet.

A képet a falnak döntöm, Scott felé fordulok, ő pedig ott terem előttem. Belenézek sötétkék szemébe, amiben ott csillog a vágy és a remény. A remény, hogy vele sikerülhet. Hogy vele újrakezdhetem. A szívem meglódul a mellkasomban, ahogy Scott puha tenyerét a tarkómra csúsztatja. Az érintése nyomán szikrák pattognak a bőrömön. A kezével átöleli a derekamat, úgy von magához. A levegő a tüdőmben reked, amikor az ajkával először finoman érinti a szám. A nyelvünk összetalálkozik, az íze pont olyan finom, mint az illata. Először lassan, lágyan csókoljuk egymást, majd minden elfojtott vágyat és szenvedélyt beleadva egyre vadabbul. Átkarolom a nyakát, a lehető legközelebb akarom érezni magamhoz. Beleremegek az érintésébe.

Beszívom pézsmaillatát. Egy évig apáca módjára éltem, a testem pedig sajátosan reagál minden, egykor ismerős mozdulatra.

Scott elhúzódik tőlem, amitől nyugtalanság költözik belém. Mintha megfosztanának egy részemtől. Hiányzik puha ajka, a keze szorítása, az illata… Értetlenül néz rám, és én rájövök, miért távolodott el tőlem. Megrázom a fejem.

– Nincs semmi baj – suttogom.

– De reszketsz! – Látom az aggodalmat a szemében.

A tenyerem az arcára csúsztatom. Rámosolygok. Scott szavak nélkül is megért engem, az ajkunk újra összeforr. Átölel, és én ismét egész vagyok.

 

***

 

A zöld kanapém előtt ülünk, Scott feje az ölemben pihen. Mindketten erősen koncentrálunk a játékra. Rájöttem, mennyire nem tudok veszíteni. Míg egyedül konzoloztam, nem volt ilyen probléma, most viszont sokszor vissza kell fognom magam, nehogy hangosan kibukjak miatta.

A pálya végeztével Scott hirtelen leteszi a kontrollert, felnéz rám. A szeme épp úgy mosolyog, mint a szája. Végigsimít az arcomon, mire lehunyom a szemem.

– Arra gondoltam – mondja óvatosan –, talán kimehetnénk ma a háztömb melletti parkba.

Döbbenten meredek rá, egyből kitisztul a rózsaszín felhő, amit az érintése vont körénk.

– Nem! – kiáltok fel. Felugrom.

– Olyan jól haladunk. Miért ne próbálhatnánk meg? – győzköd tovább, én pedig a fejemet rázom.

Hatalmas lépés lenne ez számomra, és én képtelen vagyok rá. Még a gondolat is jeges rémülettel tölt el, hogy kitegyen a lábam a lépcsőházból. A legnagyobb távolság, amit már könnyedén megteszek, az Scott lakása.

– Még hűvös van így kora tavasszal, kevesen járnak az utcán, nem lenne gond a tömeggel. – Scott mellém lép, gyengéden átölel és megcsókol. Nem viszonzom. – Kérlek! Ha még nem állsz rá készen, nem erőltetem, de megérdemled, hogy legalább megpróbáld. Ragyogóan süt a nap.

Igaza van, legbelül én is tudom, de arról fogalma sincs, milyen nehéz ez nekem.

– Azt hiszed, én nem akarom? Nem rajtam múlik.

– Dehogynem! Mindig azt mondod, vissza akarod kapni a régi életed. Tettél érte, ne most hátrálj meg! Hiszek benned.

Reménnyel telve néz rám, nem akarok csalódást okozni neki, hiszen annyi mindent megpróbált azért, hogy meggyógyuljak. Sérült a lelkem, mégsem lépett le és hagyott a sorsomra. Küzdött azért, hogy jobban legyek, ideje lenne nekem is harcolnom. Keményebben, mint eddig.

– Jól van – felelem halkan. Magam sem vagyok biztos benne, de belevágok.

Felvesszük a cipőnket, majd kimegyünk a folyosóra. Elnézek jobbra, ott van Scott lakása, a hely, ahova már nem félek átmenni, ha mellettem van. Aztán lepillantok az alattunk elterülő lépcsőfokokra, és elfog a félelem. Elképesztő, milyen ijesztő tud lenni néhány lépés a rossz irányba. Mindig az első a legnehezebb.

Scott átkarol, én szorosan hozzásimulok. Hagyja, hadd diktáljam a tempót, ahogy nekem kényelmes. Egyik kezemmel belékapaszkodom a karjába, a másikkal olyan erősen szorítom a korlátot, hogy az ujjaim belesajdulnak.

Sikerül, megteszem az első lépést. Majd a többit is. A szívem végig a torkomban dübörög. Főleg akkor önt el a félelem, amikor a szintekhez érünk, ahol találkozhatunk a lakókkal. Nem tudom, mit tennék, ha valakivel összefutnánk, lehet, hogy visszaszaladnék a lakásomba.

Tévedtem, az utolsó lépcsőfok a legnehezebb. Nem mozdulok, a testem védelmi mechanizmusa bekapcsol. Csak állok, az üvegen keresztül bámulom az elém táruló zöldet, ami a betondzsungel mögött éli az életét. Kint, a szabadban… Régóta csak képzeletben éreztem a nap sugarait a bőrömön. Olyan vagyok, mint egy fogoly a saját elmémben.

– Nyisd ki az ajtót!

Scott szeme kikerekedik a határozottságomtól, de engedelmesen kitárja előttem a nehéz fémajtót.

Megteszem, kilépünk az épületből. Szorongás és rettegés helyett valami egészen más érzés fog el. Beszívom a friss fű, a virágzó fák illatát. Nem olyan, mint a negyedik emeleti ablakból, tisztes távolságból. Mindig kívülálló voltam, de most részese vagyok az egésznek. Hallom a madárcsicsergést, mindenhonnan béke és nyugalom árad. A forgalom zaja sem szűrődődik át a tömbház mögül. Mókusok szaladgálnak a kacskaringós faágak között.

Tudom, még hosszú út vár rám, hogy teljesen meggyógyuljak, de ez a pillanat erősebbé, elszántabbá tett.

Scott kezébe kulcsolom az ujjaimat. Sikerülni fog, mert már nem vagyok egyedül.